|
Czinege Edit beszéde az '56-os megemlékezésen
2010.10.23. 22:56
Péntek este, az '56-os forradalom előestéjén tartotta Lakitelek ezúttal is községi megemlékezését. A megemlékezés szónoka Czinege Edit önkormányzati képviselő, a Lakiteleki Újság felelős szerkesztője volt. Beszédének írásos változatát az alábbiakban közöljük. (Fotókkal és videókkal hamarosan jelentkezünk.)
Tisztelettel köszöntöm az ÜNNEPLŐKET!
Ünnepi megemlékezésemet egy életképpel kezdem:
1956 késő tavasza.
Szentkirály – felsőszékdűlői tanyasi iskola; az épület oldalát érdekes, kard alakra emlékeztető nyárfák árnyékolják be.... A közeli nádas zizeg a lágy szellőben.
A tanítói szolgálati lakásban egy kétéves kislánnyal foglalatoskodik a LÁNY, a segítő, – mint minden délelőtt, amíg tanít az édesanyja...
A csendet egy nyitott platójú zöld teherautó zaja töri meg. Mostanában egyre sűrűbb látvány volt a pusztában az ilyen ijesztő járgány. Az erőszakosan zúgó motorú autó nagy sebességgel kanyarodott be az iskola udvarára. Három harsány pribék urgált le az autóról, mindegyiknél egy-egy hegyes, vasvégű, hosszú bot.
Már az osztályterem előtti lépcsőn állt a 25 esztendős, széparcú, hullámos hajú, erősen állapotos tanítónő. A következő hónapra várta a kisfiát. Nézte a váratlan érkezőket.
Köszönés helyett ráordítottak a jövevények:
– Van-e kulákoktól származó rejtegetni valója? Azonnal adja elő!
Az asszony lábai majdnem összerogytak; a hasába kapaszkodott. Nagyon jól tudta, hogy a szolgálati lakásuk üres szobájába hordták nemrég – a szomszédasszony síró rimánkodására – a párnákat, dunnákat, a stafírungot, a varrógépet, az étkészletet... egy csomó holmit; hogy a tanító kisasszony segítsen elrejteni, mert a beszolgáltatás fejében ezt is elsöprik a háztól...
Honnan, honnan nem, annyi ereje lett a tanító asszonynak, hogy határozottan és keményen a következőket mondta:
– Ez egy állami iskola, az államtól kapom a fizetésemet. Odabent engem közel 50 gyerek vár. Nekem nincs semmiféle tárgyalnivalóm magukkal.
A pribékek talán meglepődtek, talán a szemük sarkából felmérték addigra a terepet, s látták, hogy túl sok mindent akkor sem tudnak elrejteni, ha tényleg lehetne bármit is...
Bár a tanyák padlásairól az egy-két zsák elrejtett gabonát is lesöpörték – mit sem törődve a szerencsétlenekkel.
Elmentek!
A tanítónő visszament az osztályterembe, s ott síri csönd fogadta. A gyerekek a szüleiktől nagyon jól tudták, hogy mit jelent ennek az autónak a megjelenése a tanyák között... Mindegyikük tisztában volt azzal, hogy mi is zajlott itt le. Egy kis forradalom. A tanyasi tanítőnő kis ellenállása az elnyomó hatalmasokkal szemben. Ő az én édesanyám. A kétéves kislány bent a lakásban pedig én voltam...
Kell a személyes kötődés 1956-hoz. Sőt, kell a tárgyi kötődés is. Ezt a kokárdát a szívem fölött - néhai apósom viselte Cegléden 1956-ban. A város forradalmában.
1956. – 56.
Én most igazi 56-os vagyok; hiszen néhány hete töltöttem be az 56. évemet.
Büszkén vállalom. Mégha nem is erény ez....
Kicsi kislányként éltem meg, hogy a Pestre vonuló tankok lánctalpának a csikorgása elhallatszott a szentkirályi tanyasi iskolába is; a puszta csendjét ott is megzavarta... de mind-erről már csak a történetek elmondásából tudok, - mint itt nagyon sokan a kopjafa körül.
Mi történt 1956-ban, 54 esztendeje már? Sokáig tilos volt beszélni róla, sőt, bűn volt; és ellenforradalomként mocskolták a szent forradalmat. De az én családomban, mint máshol is, pusmogtak az oroszokról, a kommunisták rémtetteiről, az ÁVÓ-sok szörnyűségeiről... Naná, hogy egy gyerek erre különösen odafigyel, hiszen TITOKRÓL beszélnek, felnőtteknek szólóról! Szinte az anyatejjel ivódott belém az elítélő érzés. A félelem szele engem is meglegyintett, bár nem tudatosult. De azt tudtam, hogy a szüleim, nagyszüleim pusmogása mögött a FÉLELEM lapult.
Féltek a szabad véleménynyilvánítástól! Nekünk gyermekeknek a lelkünkre kötötték, hogy arról beszélni máshol, amiről otthon szó esett, soha, senki előtt, semmilyen körülmények között nem szabad.
Az iskolában másként tanultam én is a történéseket; hiszen elferdítették a valóságot. Hősöket fabrikáltak a gazemberekből... s félresöpörték az igazi hősöket.
Aztán egyszercsak kinyílt a világ ablaka, s másként láttunk mindent! Szinte rácsodálkoztunk a világra... és forgott a fejünk, mintha most szálltunk volna ki a ringlispilből... Igen, meghintáztattak minket!
Elkezdődött a visszarendeződés, az igazság kezdett győzedelmeskedni a hazugság fölött. De hol vagyunk még ma is a tiszta, a színtiszta igazságtól?
Remélem, egyre közelebb!
A megszólalók zavartan, akadozva beszéltek ugyan valamiféle „sajnálatos eseményekről", de igazából az 1990-es, változás évétől lehet nyíltan, őszintén beszélni az 56-os esményekről. Ám az őszinteség még nem jutott el minden szegletbe; számtalan fekete vagy fehér homály borít fontos részleteket...
Vajon mit üzen nekem, nekünk '56 forradalma?
Milyen érzések, gondolatok élhetnek azok szívében, akik nem éltek még a forradalom idején?
Az 1956-os felkelés valójában egy elôre nem látott, de mégsem hirtelen, alkalom szülte fellángolás volt! Az a történelmi pillanat nem elôzmény nélküli.
Engedjenek meg néhány soros, gyors számvetést:
1949-től megvalósították az egypártrendszert, kezdetét vette a kegyetlen diktatúra – Rákosi és elvhű barátainak vezetésével, a megszálló szovjet hadsereg erejében bízva...
Üldözték a magyar történelmi egyházakat, megfosztották az iskoláiktól, a szociális intézményeiktôl.
A mezôgazdaságban gyors ütemű kolhozosításba kezdtek, és osztályharcot hirdettek a gazdag parasztok, az úgynevezett „kulákok“ ellen. Földjeiket, javaikat elvették, földönftóvá tették őket!
Fokozatosan tették tönkre a magyar kis- és nagyipart is. Az külön tragédiája volt, hogy a PÁRThoz hű, megbízható, de képzetlen embereket felelôs posztokba juttatták, eközben az értékes szakembereket, a volt tulajdonosokat földönfutóvá tették.
Az állam lett mindenkinek a munkaadója. „Tiéd a gyár, magadnak dolgozol!“ - mondták. Ebbôl a késôbbiekben az lett: „Tiéd a gyár, magadnak lopkodod!“ Így vált a lopás erénnyé, a máig ható erkölcsi züllés forrásává...
A földosztással a nagybiriokosokat, az egyházüldözéssel a nevelôintézményeket, a közös gazdálkodással a parasztságot, az államosítással a munkásságot, a kereskedelem és a kisipar felszámolásával a polgári középosztályt tették tönkre, és így minden és mindenki gyökértelenné vált.
A kommunista állam kénye-kedvére kiszolgáltatott „dolgozóvá“ fokozott le mindenkit az országban.
1951 tavaszán újabb kegyetlen intézkedéskezdődött:
Az „osztályidegenként“ titulált embereket Gulag-szerű táborokba deportálták.
A kitelepítettek lakásait (a benne levô berendezésekkel, vagyontárgyakkal együtt) zárolták, államosították és az „arra érdemes“ elvtársaknak juttatták...
A sztálinista terrort a kegyetlenségeiről híres ÁVO és a belőle önállósodott ÁVH hajtotta végre.
Megkezdôdött az úgynevezett a „csengôfrász“ korszaka, amikor mindenki rettegett az éjszakáktól és a teherautók motorzajától.
Minden ember elôtt jól ismert az Andrássy út 60. szám alatti ÁVH- központ, a kényszermunkatáborok: Recsk, Kistarcsa, Várpalota, Tiszalök, Kazincbarcika neve. De ugyanakkor a váci vagy márianosztrai börtön, a Kozma-utcai Gyűjtôfogház neve is mind a mai napig fájdalmas emlékeket idéz sok ezer magyar családban. Száz- és százezrek kerültek ártatlanul börtönökbe. A rendszerrel szembeszegülőket becsukták, megölték, névtelen sírba temették. 1945 és 56 között 1500-an álltak bíróság elé államellenes szervezkedés vádjával, köztük 15-16 éves gyerekek.
28 ezer fős államvédelmi rendőrséggel működött a rendőrállam, kb. 40 ezer besúgóval dolgozott. Tombolt Sztálin és Rákosi személyi kultusza. Itt is, ott is, szerte a hazánkban.
1953-tól némi enyhülés mutatkozott, Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki amnesztiát hirdetett, felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának. De nem jutott idő a reformok folytatására, Moszkvába rendelték Nagy Imrét, majd minden tisztséget elvettek tőle. Az értelmiség Nagy Imre visszatérését követelte, Rákosi hívei a visszarendeződés lehetőségére vártak.
1956. október 6-án, Rajk László újratemetésén mintegy 200 000 ember jelent meg. Rajk László temetése volt az ablaknyitás. A gyilkosok mondták a búcsúbeszédet, s ugyanaz a kéz írta alá a halálos ítéletet, és ő dobta ugyanakkor a virágot a koporsójára. A tömeg előtt ekkor tudatosult, hogy hamis, koholt vádak alapján ártatlanokat végeztetett ki a hatalom.
Ekkortól felgyorsulnak a folyamatok: az egyetemeken lázas hangulat uralkodott, a feszültség átterjedt a gyárakra és a vidéki parasztokra is.
Az egyetemisták pontokba szedték követeléseiket, gyűléseket szerveztek; október 23-án a lengyelek melletti szolidáris tüntetést. A politikai vezetés válságba került és ezen békés tüntetéssel veszi kezdetét az 1956-os forradalom.
A magyar csoda 12 napja!
A diákság a Battyány-örökmécsesnél tüntetett; majd Szegeden, Sopronban, Pécsett és Miskolcon is szerveződött a diákság. Követeléseiket pontokba foglalták, azonban a 16 pont Magyar Rádióban történő beolvasását a rádió vezetői megtagadták.
Nem akarom a nap eseményeinek minden lépését nyomon követni; a forradalom jelentőségét szeretném méltatni.
Az emberek, amint kezükbe vehették saját sorsuk irányítását, sikeresebben kezdték megoldani az élet újjászervezését. A változás '56-ban nem fejetlenséget, nem felfordulást hozott, hanem rendet és biztonságot. Nem álltak le az üzemek, nem alakult ki áruhiány, nem zártak be a boltok. Az élet ment tovább.
1956-ban nem akartak többet, mint hogy végre kerüljenek helyükre a dolgok. Az orosz katonák Moszkvába, a kommunista párt a süllyesztőbe, a bebörtönzött ártatlanok szabadlábra és a bűnös országvezetők pedig a cellákba.
Ezt akarták '56-ban.
Ama felejthetetlen két hét során, amikor azt hitték, hogy gyôz a nemzet akarata, sikerül a zsarnokokat lerázni az ország nyakáról, megszabadulni a megszállóktól, olyan elemi erôvel tört fel a szabadság és öröm érzése, hogy naivságukban nem is sejtették: a szabad világ magukra hagyja, elárulja őket.
Nem hallották meg a segélykiáltást, mert nem akarták!
Kádár János, aki elárulta a forradalom eszméit, szovjet tankok oltalmában vonult be Pestre és elkezdődött a vérbosszú nov. 4-e után, és tartott hónapokig, évekig.
A megtorlás kegyetlen volt: tisztességes munkásemberek és értelmiségiek százai estek áldozatul a bosszúnak éveken át...
Mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 600 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is; lehetővé tették a 16 év alatti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását...
A résztvevők jelentős része elmenekült az országból.
S hányan tűntek el - nyom nélkül...
Azonban az 1956-os hôsök és vértanúk áldozata mégsem volt hiábavaló. Kiheverhetetlen sebet ejtett a kis magyar nép tanúságtétele a szovjetrendszerű, bolsevista ideológián alapuló önkényuralom tekintélyén.
Kié 1956 szellemisége?
1956 forradalma azért győzött, mert maga volt a csoda. Születésében, mert ott és akkor jött a világra, ahol és amikor senki sem számított rá. Létezésében, mert azokban a napokban megnyílt az ég, és ember feletti erő győzte le a poklot. És halálában is csoda volt, mert bár jeltelen sírba, arccal a föld felé fordítva, szögesdróttal összekötözve temették el a holtakkal együtt a forradalmat, mégis feltámadt, itt van közöttünk - ma is- , és itt vannak azok is, akik hitet tesznek mellette újra és újra.
A szabad világ is elismerte azzal, hogy a menekülőket befogadta, bár lelkiismerete teljesen nem lehet nyugodt, hogy tétlenül nézte eltiprását.
1956. október 23-ából biztosan lesz – mindenki által elfogadott –, a március 15-éhez hasonló nemzeti ünnep! Minden megvan hozzá. Ha hiányoztak is az olyan egyértelmű szimbolikus személyek, mint Petőfi vagy Kossuth 1848-ban, de '56-nak megvannak a mindennapok hősei, és szent helyei. A Műegyetem aulája, ahonnan október 23-án a tüntető menet elindult; a Bem szobor, ahová érkezett. Ezen hősök közül sokan ma is velünk élnek. A harcok híres helyszínei, amelyekről minden magyarnak '56 jut eszébe: a Corvin köz, a Kilián laktanya, a Széna tér. A közismert jelszavak, a gyűlölt Sztálin-szobor ledöntése... S mindenek előtt a lyukas zászló...
1989. óta már ismét eltelt 20 esztendő, s mintha mi még mindig aludnánk! Elődeink meghaltak ennek a népnek a szabadságáért, nekünk, ma talán meghalnunk nem kell érte, csak tisztán élni! Legyünk méltók az örökséghez!
Szégyen és gyalázat, amit parancsra művelt a brutális rendőrattak 2006. október 23-án, a forradalom 50. évfordulóján! Szétlövették a békés ünneplőket, nőket, gyermekeket, időseket, ártatlan turistákat. Kardlapoztak, lovakkal vágtattak a sétálók közé! Életveszélyes és maradandó sérüléseket okoztak... Magyar lőtt magyarra!
Meggyalázták ismét a szent forradalmat, s annak emlékét!!
Ezek a brutális, hatalomittas alakok soha nem tudják meg, mit jelent szeretni, empatikusan érezni! Nem tudják, hogy „jóvá verni nem lehet senkit, csak jóvá szeretni“.
Hát, ezen az úton kellene járnunk: a bátor jóvá szeretés útján!
Bízom a mostani országvezetésben! Bízom abban, hogy tudják, mit kell tenniük, hogyan kell a népünket a helyes úton jobb irányba vezetni. Hiszem, mert 56 szelleme ezt követeli tőlük!
1956 mérce, mely ma is kötelez.
Ma is rá kell ébrednünk, hogy párthovatartozástól, származástól, vagyoni helyzetünktől függetlenül, valamennyien – elsősorban – magyarok vagyunk, egy nemzet. Csak egy nemzetként védhetjük meg a szabadságunkat, csak egy nemzetként lábalhatunk ki a válságból, csak egy nemzetként tervezhetünk jövőt magunknak. Csak együtt sikerülhet!
Nekem, ma, itt, Magyarországon, ezt üzeni 56, ezt üzeni a forradalom eszméje.
Gyújtsunk gyertyát az ’56-os forradalmárokért, a név nélküli résztvevőkért és a névvel ismert aktívakért, akik élhetőbb, szebb országot szerettek volna.
Égjen gyertya az áldozatokért, akik ott és akkor életüket vesztették.
Gyújtsunk gyertyát a hozzátartozókért, a barátokért, a közösséget vállalókért.
És gyújtsunk gyertyát mindannyiunkért!
Igen, mindannyiunkért, hiszen 1956 öröksége közvetve vagy közvetlenül mindannyiunkat megérint.
„Itt - nem csupán egyes személyeket, hanem az egész nemzetet kell rehabilitálni.“
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
lakitelek.gportal.hu
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
