Szedegethetném az emlékeket, és mesélhetnék, ahogy ezt már többször nem tudtam megállni, mindenekelőtt az 1987-es sátorverésről, amikor – ritka pillanat az utóbbi fél században élő magyar generációk életében – történelmet „csinálhattunk”, és tudtuk is, hogy a történelem az, amely beköszöntött hozzánk az alföldi esőben. Erős eső szakadt ránk, mégis mintha reggeltől estig sütött volna a szeptemberi nap.

Most is napos volt a hét végi időjárás. Pedig télnek kellene lennie a naptár szerint, mégsem volt gond kilépni a Kölcsey Házból ezért vagy azért egy szál ingben. Ha másért nem, rápillantani a szobrokra, üdvözölni az újakat, otthonosan biccenteni a már évek óta itt strázsálóknak. A szállás épületéből kilépve, balra Illyés Gyula bátyánk
– harminc évvel ezelőtti együttlétünk főpásztora – néz maga elé, jobbról Sinkovits Imre, az örök magyar cserkész somolyog. Tőle jobbra – messziről nézve – valami különös körvonalú, új faalkalmatosság, hozzá hasonlók imitt-amott, a kert belső útjai mentén. Padok volnának, de nem afféle köznapias téri bútorok, hanem emlékhívó asztalosremekek, szobrok, az ott Csoórinak, Csengey Dénesnek, Makovecznek, Fekete Gyulának dedikálva, ez itt a legközelebbi, Szécsi Margitkát szólítja vissza, még örök cigarettája is ott füstöl az ujjai között.

Mi is Lakitelek? Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy egy hely. A magyar térnek kijelölt darabja. Nem mi jelöltük ki, alkalmi vendégeskedők. Még a legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Lezsák Sándor „inzsenérkedett” egy pontot ide, az Alföld közepére. De vajon az ő kezét ki fogta?

A „pont” persze metafora. A pontról azt tanultuk, hogy nincs kiterjedése. Nos, ez a pont egyszerre terpeszkedik körkörös ívekben a térben és hullámokban az idő mélye meg a jövő felé. Csak a Népfőiskola – amin már évtizede a Lakitelek szót értjük – négy hektár, hallom. És látom a ragyogó fehér épületeket, kápolnát és kőjurtát, éttermet és nyomdát, fa-, kő- és bronzszobrokat, uszodát meg tűzrakóhelyet, meg még annyi mindent. Azután ott a falu, ott a Tőserdő, a Tisza-part, szőlők és ártéri erdők, és ott a régi sátorhely, és van erdei iskola meg „kontyvirág tanösvény”, és ott a benzinkút, amelyet néhányan üzemanyag vételezésére használnak ugyan, de amelyre a java lakiteleki vendégek – in concreto: a filmes zsűri tagjai – úgy gondolnak, mint a tér ama utolsó olyan pontjára, ahol még éjszaka is hozzá lehet jutni némi innivalóhoz.

És van itt Lakiteleken úszásoktatás és sakkverseny, focibajnokság és nyelvi kurzusok, néptánc és népfőiskola, Tollas Tiborról elnevezett helyesírási vetélkedő és emigrációs gyűjtemény, mozgássérültek számára kutyakiképzés, vannak tudományos és politikai fórumok, számítástechnikai tanfolyam és „babatalálkozó” és honlapkészítő verseny…

Lakitelek „népfőiskolája” egy hely, és az az intézmény, amelyet a rendszerváltozás hívott életre, és az oly kevesek egyike, ami meg is maradt. Annak maradt meg, aminek létrejött. Ahogy talán létrehívója és életben tartója, Lezsák Sándor is a kevésnél is kevesebbek egyike a magyar politika terében, aki az maradt, aki volt.

Ez itt egy közösségi tér, amely Magyarország közepén találta meg magát. Középen, minden értelemben. Mormogjuk magunk elé akár a „koordináták” akár a „dimenziók” szót – ez a pont központ és középpont. Mindenféle magyarok járnak itt, mindenki otthonosan érzi magát, jöjjön a fővárosból vagy Klézséről, a Sajkás vidékről vagy New Jersey-ből, Felsőpulyáról vagy a Murányi-fennsíkról, bárhonnan – de az bizonyára nem véletlen, hogy éppen a Nagyalföld akácosai meg Petőfi és Arany versei vesznek körül bennünket. Az a táj, amellyel a nemzeti karakter a legszívesebben azonosítja magát: akárha civódó, akárha bujdosni kényszerülő, ha éppen lázadó vagy ha mélán pásztorkodó is a reánk visszanéző magyar arca.

A tér meg az idő együttállása a magyar önazonosság keresésének jegyében: ez volt a jelentése a mostani, a jubileumi X. filmszemlének is. Minden film a maga természete szerint, tehát képekben mond el történeteket, a látvány mesél az időről: egy hortobágyi pásztor életsora hét-nyolc magyar történelmi évtized önvallomása, egy felvidéki tájkép mögé Wesselényit és Széchy Máriát képzelegjük, a bánsági és bácskai sívó homokdombok alá hatvanöt éve elvermelt magyarok cafatokra vágott tetemeit, egy csíksomlyói zarándoklaton felvillanó arcok elé vicsorgó tatárokat és oláhokat, ott az ezredéves magyar határon, a legutóbbi szlovákiai pénzcsere mögé a koronát Körmöcbányán kipengető Osztrák–Magyar Monarchiát, még a legjobban sikerült animációs film kecskeméti alkotói is a Kőmíves Kelemen székely-magyar őstörténetét fogalmazták újra.

Az egyik legmegrendítőbb alkotás a Szerémségbe vitt el, le a Száva mellé, a Duna szögletébe. Arra a tájra, ahol már félezer év óta tűnik-foszlik a magyarság. Az utolsó falu neve: Maradék. Ennek lelkésze mesél. Ölében a kislánya. Az apa szavai után a kislány mond el egy versikét. Hibátlan magyarsággal, mosolyogva, gyanútlanul tiszta tekintettel. Megtorpant volna egy pillanatra a pusztító idő? Ki tudja… A film címe ez volt: Magyar Atlantisz. Ha hihetünk Platónnak, Atlantiszt tízezer éve süllyesztette el Zeusz. Nemhogy túlélő, de nyoma sem maradt. Ám ha elindulsz egy Fruska gorai erdő valamelyik „kecskeösvényén”, kolostorok kövébe fogsz botlani, ahol olyan férfiak dicsérték az Urat, akik magyarra fordították a Huszita Bibliát. És ha szerencséd van, egy pásztor vagy szőlőművelő atyafi megérti, ha legősibb verseink egyikével fordulunk hozzá: „Bátya, bátya mely az út Becskerekére?”

Alexa Károly
Magyar Hírlap