A Trianon-filmjét botrányok is kísérték, de nem csak Magyarországon. Még ma is búvópatakként terjed a film; nem vállalják fel a mozik, a TV-társaságok a vetítését. Olyan jeles közéleti személyek mondják el a véleményüket, akik életükből hosszú éveket szenteltek Trianon és következményeinek tanulmányozására: Glatz Ferenc, Fejtő Ferenc, Nemeskürty István és Raffay Ernő történészek, Csurka István író, Duray Miklós író, Pozsgay Imre egyetemi tanár, Szervátiusz Tibor szobrász-művész és Tőkés László református püspök is.

Számtalan vers, ének teszi izgalmassá a dokumentumfilmek és képek sorát. Bizony nem egyszer összeszorul a torkunk a film nézésekor, könny buggyan a szemünk sarkába; máskor pedig ökölbe szorul a kezünk.

A magyar történelem egyik legsötétebb napja 1920. június 4-e, amikor aláírták  a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély tükörtermében a trianoni békeszerződést. Magyarország (mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama) és az antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között létrejött békeszerződés, amely többek között meghatározza Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait.

Magyarországot akkor nem feldarabolták, hanem kivégezték! Ugyanis egy nemzetiségében is egységes országot szakítottak szét koholt vádak alapján; a „bűnös nép“ bélyeg ránk sütésével. Hamis színben tüntettek fel minket, mint „háborús agresszorokat“, akik „megérdemlik“ országuk darabokra szaggatását.

Ebből természetesen egy szó sem volt igaz! Hazánk a monarchia tagjaként sodródott bele a háborúba, véletlenül sem kezdeményezőként vett részt a világégésben.

Az elmúlt nyolcvannyolc évben sikerült tudatosítani az emberekben, hogy mindezt büntetésként kaptuk. Az igazság ezzel szemben, hogy az oroszok és a franciák igyekeztek átszabni Európa térképét és megtörni a németek hegemóniáját. Ennek lettünk mi a fő áldozatai.

A diktátum a történelmi Magyarországot szomszédai javára olyannyira megcsonkította, hogy a 282 ezer négyzetkilométernyi területéből 93 ezer négyzetkilométert, azaz alig egyharmadot hagyott meg. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra, tehát kevesebb, mint a felére csökkent. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió, tehát több mint harminc százalék volt magyar. A példátlan területi és emberi veszteségek mellett a gazdasági következmények is roppant súlyosak voltak. A magyarországi termőföld 61, az erdőállomány 88, a vasúthálózat 64, az ipartelepek 55, a hitel- és bankintézetek 67 százaléka került a szomszédos országok birtokába. Idegen kézbe került az összes só-, arany-, ezüst-, réz-,  horgany- és mangánércbánya, valamint a kőolajkutak többsége. Az új magyar állam a régi nemzeti vagyon mindössze 38 százalékával rendelkezett, ráadásul még súlyos jóvátételt kellett fizetnie a győztes hatalmaknak, a szomszédainak a háborúban okozott károkért, aminek következtében gazdasági önállósága is hosszú évekre megszűnt.

A II. világháború után a győztesek a párizsi békeszerződésben (1947-ben) jóváhagyták, megerősítették másodszor is Trianont!

Trianonnal az ország, a haza olyan alattomosan gonosz módon és olyan súlyos sebeket szenvedett el, melynek fájdalma azóta is feldolgozhatatlan. Ugyanúgy, ahogyan az emberi test szenvedései is feldolgozhatatlanná, elviselhetetlenné fokozódhatnak, olyannyira, hogy végül a tudat is elvész benne. S hogy ez a tudatvesztés átmeneti-e vagy végleges?  Van-e még esély eszméletre térni, vagy a traumát a teljes megsemmisülés követi? Talán a mai napig ez az igazi nagy talánya ennek a tragédiának. Trianont a mai napig nem sikerült feldolgoznia a magyarságnak!

Boncolgathatjuk a kiegyezés korát és következményeit, a magyarországi millenniumi események felemelő hangulatát, az I. világháborút, a '19-es forradalmat, vagy Károlyi szerepét… Mérlegelhetjük a két háború közötti kormányok tetteit és felelősségét, megrajzolhatjuk a kor neves magyar vezetőinek egyéniségét vagy alakját, a kérdések azonban  – legalább is számomra  – megválaszolatlanok maradnak.

Ám az, hogy feleszmél-e ebben a népben újra a nemzetként való élni akarás, vagy kábultan és tétlenül sodródunk tovább a teljes meg-semmisülésbe, az csak rajtunk múlik. Rajtunk, itt e hazában. Rajtunk, akik gyermekeinknek, unokáinknak magyar népmeséket mesélünk és sajátságos magyar dalainkkal altatjuk el őket. Rajtunk, akik féltve őrizzük és próbáljuk továbbörökíteni ennek a több mint ezer éves Kárpát-medencei kultúrának minden megfogható és megfoghatatlan szellemi kincsét. Rajtunk, akik ennek a földnek a termését fogyasztjuk, és e haza levegőjét szívjuk. Rajtunk, akinek nem térkép e táj, hanem a hazánk, ahol jelentése van minden apró mozdulásnak és mozdulatlanságnak.

És megint csak rajtunk múlik, amikor a Trianoni határokat áthidalva járunk „rokonlátogatóba“ Erdélybe, Felső-Magyarországra, Délvidékre és Ukrajnába, hogy kölcsönösen erősíthessük egymást, közös hitünkben, közös múltunkban és közös nyelvünkben. Mert mindez a szívünkben, lelkünkben dől el, ott legbelül, azon a láthatatlan emelvényen, ahol egy súlyos és vaskos vádirat fekszik, fedelén a felirattal: Trianon.

A vetítésről kifelé jövet a fejemben frissen kavarognak a gondolatok, és az élmény  hatása alatt egyre több kérdés vetődik fel bennem.

Hogyan történhetett meg mindez? Hogy mehettek ennyire rossz irányba a dolgok, amikor olyan nagyjaink törték a nemzet haladására az utat, mint Kossuth, Széchényi, Batthyány, Deák, Teleki, Bethlen, Tisza István.

Hogyan lehet az, hogy annyiszor lekéstük a találkozást az együtt-mozdulásban, amikor olyan költő- és íróóriások szóltak hozzánk, mint Petőfi, Jókai, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, Illyés Gyula… vagy József Attila, akinek a filmben elhangzott Trianont sirató verse, a „Nem, soha!“ -  számomra teljesen új fényben mutatta őt. A sor persze korántsem teljes, hiszen Tamási Áron, Sütő András, Móra Ferenc és Móricz Zsigmond mellett Mikszáth Kálmán nevét is megemlítjük. És még nem szóltunk a zene világából Bartókról, Kodályról, Lajtha Lászlóról, Szokolay Sándorról...

A film nem tudta és nem tudja megadni a feltoluló kérdésekre a választ; a megszólaló történészek mondatai pedig éppen hogy újabb kérdéseket szülnek az agyamban...

Ébresztgetnek. Újra és újra – elgondolkodásra! 

„... Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért, /S keservben annyi hű kebel /Szakadt meg a honért. /Az nem lehet, hogy ész, erő, /És oly szent akarat /Hiába sorvadozzanak /Egy átoksúly alatt..."

És a Szózat mondatai mellett a filmben szereplő Szeleczky Zita szavalata, a Magyar Hiszekegy utolsó sorai döbörögnek a fülemben; hiszen mondandójában olyan nagyon benne van a MA is:

„...Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő.

Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott. 

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában! "

A trianoni békeszerződést a mai napig nem vizsgálták felül!

A felülvizsgálatot csak Magyarország kormánya kezdeményezheti, ez viszont eddig nem történt meg. A határon túli magyarság autonómia-törekvését is az anyaország erősítheti legjobban az unió színe előtt. Sokan azzal hárítják ezt el, hogy ma ennek nincs realitása.

De van! Mert a mai szlovák-magyar feszültség gyökerei a trianoni szerződéshez vezethetőek vissza. Erdély, Kárpátalja nehéz sorsú magyarjainak segítségért nyúló kezét sem foghattuk meg a gyászos december 5-i szavazáskor – hatalmaskodóink álságos intézkedési miatt. Sikerült a félelemérzetet nagyon sokakban feléleszteni, megerősíteni! S épp ezért veszett el ezen próbálkozásunk…

Második alkalommal, február 13-án, pénteken 17 órakor az általános iskola tornatermében kerül sor a Horthy a Kormányzó című film vetítésére.

Koltay Gábor dokumentumfilmje sokáig titokban tartott érzéseket és gondolatokat tesz közkincsé, cáfolja generációk egész sorába sulykolt tévhiteket, szándékos hazugságokat. A huszadik század legutolsó rendszerváltása óta eltelt több mint másfél évtized is mintha konzerválná azt a szellemi zavarodottságot, amelynek következtében a nemzet nehezen tud újjászerveződni, hiszen csak a múltját ismerő, öntudatos, szilárd erkölcsiségű közösség képes érdekeit érvényesíteni és egyenrangú partnerként részt venni a világpolitikai folyamatokban. A Horthy korszakról évtizedekig csak elítélően lehetett beszélni, miközben 1920 utáni sikeres nemzetépítés tanulságai mai, megváltozott politikai-társadalmi körülményeink között is aktuálisak lehetnek. A film a Kormányzó életét és a két világháború közötti Magyarország történéseit mutatja be az események koronatanúi, a Horthy-család tagjai, a Kormányzó menye, özv. Horthy Istvánné, gróf Edelsheim Gyulai Ilona asszony és a Kormányzó unokája, ifj. Horthy István; továbbá közismert történészek és közéleti személyiségek közreműködésével. Több mint hatvan év után az első mozifilm a Kormányzó életének legfontosabb negyedszázadáról.

MINDEN ÉRDEKLŐDŐT SZERETETTEL HÍVUNK ÉS VÁRUNK!

Czinege Edit
Lakiteleki Újság